Az elmúlt hónapok sokakat kibillentettek a megszokott kerékvágásból, sok ember élete alakult át gyökeresen. Az egyik tanítványommal (nevezzük Bencének – a nevet megváltoztattam) is hasonló történt: a felesége a vírus első napjaiban elveszítette az állását, és Bence munkahelyén is átalakítások kezdődtek. Eközben a gyerekeiket távoktatásra állították át, és a nagyszülőket sem tudhatták teljes biztonságban.

Bence korábban nagy örömmel és lelkesedéssel haladt előre a tanulmányaiban, de ezen a ponton szünetet kért, míg rendezi sorait.

A szünet ideje alatt is tartottuk a kapcsolatot, folyamatosan beszámolt a fejleményekről.

Szerencsére egy-két hónap után a felesége talált másik munkát, de a saját munkahelyén továbbra is bizonytalan maradt a helyzet, és bár a fizetését csökkentették, egyelőre volt munkája, de nem lehetett tudni, meddig.

A bizonytalanság egy idő után „vörös zónába” taszította Bencét, azaz abba az állapotba, ahol az ember egyetlen célja a túlélés. Próbált a tanulással foglalkozni, de folyamatosan halogatta. A halogatástól pedig lelkiismeret-furdalása lett, amitől még kevesebb elszántságot érzett magában ahhoz, hogy az egészbe belekezdjen.

Pont ebben az állapotban váltottunk egymással néhány üzenetet.

„Oké, nincs gond, csak egyetlen oldalt olvass el ma a jegyzeteidből. Többet szabad, de ha nem érzed a hívást, egy oldal után leteheted.” – javasoltam neki. Elfogadta, megállapodtunk, virtuálisan kezet is ráztunk rá.

Banálisnak hangzott számára a feladat: „Napi egy oldal elolvasásától nem lesz senkiből programozó. Ennyivel nem lehet haladni. Ez hülyeség.” – mondta az egyik fele. – „De hát megígérted, tartsd be!” – mondta a másik fele. – „De akkor sincs értelme az egésznek, inkább nézek sorozatot!” – vitatkozott az első. – „Oké, de egy oldalt csak el tudsz olvasni, nem?” – replikázott a második.

Végül a második nyert (és ezért minden tiszteletem Bencének), és a nap legvégén ténylegesen kezébe vette a jegyzeteit, kinyitotta, és elolvasta az első oldalt. Aztán úgy gondolta, hogy ha már olvas, elolvassa az anyagot az adott fejezet végéig (összesen 4 oldal). Aztán úgy döntött, hogy elolvassa ezt az egészet még egyszer. (8 oldalnál járunk). És reggel – mielőtt beszámolt volna a fejleményekről – egy újabb elolvasás következett (8+4 = 12 oldal)… És aminek nagyon örültem: ez a reggeli olvasás már nem kötelességből teljesült, hanem lelkesedésből, mert újra elkapta a fonalat.

Az elkövetkezendő napokban nagyon vigyáztunk a motiváció eme kis hajtására: egy nagyobb elvárás azonnal semmissé tudta volna tenni, míg a folyamatosan teljesített „kihívások” táplálták és táplálták. Aztán tartottunk egy személyes órát, ahol kiderült, hogy milyen sok mindenre emlékszik, és az új anyagokat is gyorsan megemésztette, és még „aha”-élményben is volt részünk.

A hollywood-i filmekben most az jönne, hogy Bencéből azóta programozó lett, többet keres és boldogabb, mint valaha volt. A mi történetünk viszont még folyamatban van: Bence tanul, ismétel, gyakorol, készül a következő óránkra. Ápolgatja a motivációjának egyre erősebb magoncát. Hogy mi lesz a vége, nem tudni még, egyetlen dolog biztos: ránk számíthat.

Ha egyedül tanulsz autodidakta formában, vagy bármilyen hosszabb lélegzetű (fontos, de nem sürgős) projektben akadsz el, kezdesz el halogatni, próbáld ki te is ezt a módszert: tűzz ki egy nagyon kicsi célt, és érd el. Majd megint tűzz ki egy kicsi célt, és érd el azt is. Tápláld sikerélményekkel a lelkierődet, míg az újra meg nem erősödik, és újra teljes fényében nem ragyog. Lehet, hogy ostobaságnak hangzik, akkor is próbáld ki! Végül is mit veszíthetsz?

Pasztuhov Dániel